12.rész Beszélgetések a vonaton

A hirtelen jött látomások különbőző reakciókat váltanak ki az emberekből. Legtöbbjük negatív élménnyel tér vissza a valóságba,de van egy pozitív kisebbség.
Én sajnos pont nem az utóbbiba tartoztam bele.
A látomás negatív hatással volt a jókedvemre,és miután véget ért ,egy ágyon találtam magam. Mellettem Hope és Nate ültek,és valami nagyon érdekesről beszélgethettek,mert egyikük sem vette észre,amint kinyitottam a szemem.
Csak feküdtem,és bámultam őket,már legalább öt perce,amikor is Hope a kis kacsójával adott egy pofont Nate-nek,aki közben idegesítően vigyorgott.
Vicces látvány volt,azt meg kell hagyni.
Körülbelül ekkor vehették észre,hogy én is élek,mert Hope boldogan felkiáltott:
-Crystal! Magadhoz tértél?
Mivel a kérdésre a választ magától is megállapíthatta volna,inkább csak bámultam rá,és nem feleltem semmit.
Ebből Hope vagy azt szűrte le,hogy nem,vagy pedig azt,hogy megnémultam,mert a kezével a homlokom felé nyúlt,annak érdekében hogy megmérje a nem létező lázamat. Érti ezt valaki? A kezével.
-Jól vagyok!-siettem a saját védelmére,mielőtt még átment volna védőnőbe.
-Rendben,de biztosan?-Hope aggódva nézett rám.
-Igen. Ja. Tutira. Elmondaná valaki,hogy mi történt?

Hamarosan a Portland felé tartó vonaton csücsültünk,és én a nap eseményein gondolkoztam. Hope elmondása szerint,miután elájultam,a hajamat mintha valami szellem szálltam volna meg,mert a gravitációval dacolva,az ég felé meredt.
Utána Nate cipelt be a kis bungalóba,amiben kicsit később felébredtem. Elvileg nagyon ijesztően néztem ki,és Kriss (aki mellesleg nem ájult el ) engem hibáztatott azért,mert zöld lett a szeme. Ekkor egy kis vita alakult ki Kriss és Hope között,aminek majdnem az lett a vége,hogy Hope riasztotta az elefánt barátját,akit értelmetlen módón Kis Csillagnak nevezett el. Az,hogy amúgy szegény állatnak (itt az elefántra céloztam) már volt neve,kicsit sem érdekelte,sőt megfenyítette Reynát,hogyha nem kap Kis Csillag egy csillogó nyakörvet amire rá van írva az újdonsült neve,akkor rávesz engem (engem!) hogy egy nagyon kemény átkot szórjak rájuk.  Szerencsére Hope nem volt túl meggyőző,mert csak egy "Milyen cuki amikor mérges,megtarthatom??"-ot kapott az éppen arra kószáló Jászontól,aki amúgy megint azt hitte,hogy meghaltam.
Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés először,de nem utoljára: Annak a srácnak mégis mi baja van?!
Na mindegy,a lényeg hogy pont elértük az utolsó Portland-be tartó vonatot,és hogy Kriss-t a rómaiak gondjaira bíztuk,ergo nem kell vele foglalkoznunk. Kivéve ha úgy gondolja,hogy kapcsolatba akar velem lépni a fejemen keresztül,erre az esetre viszont felkészültem,és meghagytam Reynának,hogy ha bármi gyanúsat észlel,üsse le. Kegyetlen vagyok.
Amúgy Portland-et szeretem. Itt születtem,és nevelkedtem egészen hat éves koromig. Utána elköltöztünk Bostonba,majd rá nem sokkal New Yorkba. De nekem mind három város közül Portland volt a kedvencem. Hogy miért is? Szerettem itt élni,és van egy szép emlékem egészen kicsi koromból. Ekkor láttam először (és talán utoljára) az anyámat,akiről akkor még nem tudtam hogy ki.
A hosszas elmélkedésemet Nate zavarta meg,aki megunta gondolom,hogy Hope-ot ébresztgesse,mert tudni illik Hope érzékelve a sötétedést,amint felszálltunk a járműre,mély álomba szenderült. A srác a mellettem lévő ülésbe dobta le magát.
-Hogy vagy,Crystal?-kérdezte érdeklődve.
-Úgy vagyok,ahogy egy normális félvér lehet egy ilyen nap után-feleltem. Kínosan felröhögött.
-Nem is tudtam hogy normális vagy.
-Én viszont tudtam,hogy te hülye.
-Miért vagy te ilyen bonyolult,Crystal?-néz rám kérdőn.
-Én bonyolult? Nem én vagyok az,aki nem tud a társairól semmit..
-Pedig te vagy a bonyolult! Hope is mondta...
-Ti kibeszéltetek engem?-hitetlenkedve néztem rá.
Óvatosan megvonta a vállát.
-Hát,előfordulhat,hogy néha te is szóba jöttél. De ha már ilyen családias lett a hangulat..
-Nem lett családias a hangulat-vágtam közbe.
-Fogd be,épp jófej vagyok! Na szóval. Most,tíz perc erejéig bármit kérdezhetsz rólam-tartotta fel a két hüvelykujját,mintha ez olyan nagy megtiszteltetés lenne.
Megforgattam a szemem.
-És miért gondolod,hogy tudni szeretnék én rólad dolgokat?
-Mert.. Csak úgy,mert olyan érdekes vagyok.
-Hát jó-néztem rá furán-Hát akkor... Mesélj magadról!
-Ez nem is kérdés!-duzzogott.
-Most az lesz! Beszélj!-parancsoltam rá,nyomatékként felemelve a kezem. Valószínűleg félt attól,hogy megütöm,mert beszélni kezdett.
-New Yorkban nőttem fel,majd kilenc évesen amikor majdnem megölt egy megvadult hárpia,egy szatír megkeresett és elvitt a táborba. Ott aztán Niké elismert és hirtelen mindenki azt várta el tőlem,hogy mindenben a legjobb legyek.
-De te nem voltál az-folytattam a sztoriját.
-Honnan tudtad?-nézett rám meglepődve.
-Egy médium vagyok. Na folytasd csak.
-Oké. Tizenhárom évesen anyám meglátogatott,és teletömte a fejem azzal,hogy csak akkor leszek igazi hős,ha mindenből a legelső vagyok. Én meg próbálkoztam. És tudod mi a fura? Hogy a győzelem istennőjének fiaként eléggé vesztes vagyok-meredt maga elé a semmibe.
-Nem vagy vesztes!-mondtam,majd azért kijavítottam magam-Mármint nem vagy akkora vesztes. Én inkább lúzernek mondanálak,de a magad módján viszonylag menő vagy.
-Kösz.. Hope is ezt mondta. Csak ő kedvesebben.
-Régóta ismeritek egymást?-kérdeztem,az előttünk ülő alvó lányra bökve.
-Hát ja. Mondjuk úgy,hogy volt egy kis közös múltunk-ezt úgy mondta,mintha nem akarna róla beszélni. Muszáj volt faggatóznom.
-Hogy érted ezt?
-A barátnőm volt.
Nos,mit ne tegyél,ha egy melletted ülő (lúzer) srác éppen elmondja,hogy a legjobb barátnőd az exe:
1. Ne kezdd el kapkodni a fejed a két személy között.
2. Ne kezdj el azon gondolkozni,hogy hogyan nézhettek ki együtt.
3. És a legfontosabb: Ne sikíts fel az első két pont elvégzése után,hogy "Istenek ez mennyire cukiiii!"
Főleg ha egy emberekkel teli vonaton vagy. Éjszaka.